Kovalik Károly

 

riporter

Szeged, 1927. szeptember 29. – Budapest, 1995. január 1.

Tanulmányai:

Bethlen Gábor Református Gimnázium, Hódmezővásárhely

Szegedi Jogtudományi Egyetem néhány éve.

Munkahelyei:

• Vásárhelyen újságíró-gyakornok (1948)

• Dél-Magyarország című lap (Szeged), újságíró (1949-1950)

• Magyar Rádió - riporter (1950-1957)

• Magyar Televízió - riporter (1957-1990)

A mai média fogalmait használva mondhatjuk, korának (60-as, 70-es, 80-as évek) egyik megasztár riportere volt. Egyike annak a „hatos fogatnak” akik mesterségbeli alapokat a rádióban tanulták meg, majd átkerültek a televízióba. A sor Vitray Tamással kezdődött, majd folytatódott Megyeri Károllyal, Balogh Máriával, Kovalik Károllyal, Molnár Margittal, s végül Vértessy Sándorral. Azok közé a televíziósok közé tartozott, akik a semmiből képesek voltak megalkotni, - ahogyan ők fogalmaztak -, kitalálni a Magyar Televíziót.
Különleges képességgel rendelkezett ahhoz, hogy egyszerű embereket szólaltasson meg. Beszélte a nyelvüket, tudta a legnehezebben alkalmazható trükköt, hogy mikor kell csendben maradni egy jó beszélgetésben. Az egyik legnagyobb mestere volt az élő adásoknak. Számos olyan napi adás kötődik a nevéhez, mint az Esti Újság, a TV jelenti, A HÉT vagy az Ablak, de voltak nagy, az egész országot megmozgató több órás élő adások, mint pl. a Jó estét Magyarország. A hetvenes években rendszeresen riportere volt a Kékfény című bűnügyi magazinnak. Közel egy évtizedig (70-es évek) dolgozott a Melyik az ötezerből? című ismeretterjesztő sorozaton, melyben a különböző szakmákat mutatták be. Miközben a televízióban dolgozott a rádióhoz sem lett hűtlen, hiszen továbbra is készítette az akkor oly népszerű kívánságműsorokat élőben.
Soha nem voltak vezetői ambíciói, imádta amit csinált. Azon kevesek közé tartozott, akit a világosítótól, az akkor még létező „bűnésig” (díszletmunkás), mindenki őszintén szeretett. Nem tanított semmilyen divatos médiaiskolában, de néha éjszakába nyúló beszélgetésekben próbálta a fiatalabb generációnak átadni mindazt, ami ő szerinte taníthatatlan. Így aztán voltak idézőjelben tanítványai a mai médiasztárok között, akik ma is rendszeresen idézik a gondolatait, és őt tartják mentoruknak.
Egy-egy élő adás rendkívüli koncentrálást igényel. Az adás a végére akár egy kilót is lefogyhat a műsorvezető. Életében mindig a két végén égette a gyertyát. Szerette megélni a pillanatokat.
Ha 1950-ben sikerül a felvételije a Színház- és Filmművészeti Főiskolára és színész lett volna, akkor most biztosan benne lenne a filmlexikonban. Talán azt írnák róla, romantikus hős típus. Alakja megjelent néhány játékfilmben, ahol önmagát alakította, mint mellékszereplő. Mind e mellett soha nem hagyta abba az írást, hiszen ez a képessége tűnt fel a hódmezővásárhelyi Bethlen Gimnáziumban osztályfőnökének, Németh Lászlónak, akielindítottaa pályán, és akivel az író haláláig nagyon jó viszonyban volt.

Mester Ákos így ír róla nekrológjában: „…nemcsak megszólítani, de megszólaltatni is úgy tudta az egyszerű munkásembereket, mint rajta kívül akkoriban senki sem. És ugyanilyen zavartalanul forgolódott értelmiségi körökben, a művészvilágban; bárhol, bármikor, bárkivel képes volt szót váltani, s ami ennél sokkal több: szót érteni. A beszélgetés művésze volt: csupa kíváncsi szemjáték, érdeklődő homlokráncolás, csupa bíztató hunyorítás, cimboraság, ösztönösség. Semmi elsajátított és betanult kérdezéstechnika, semmi hivataloskodó nagyképűség, modoros artikuláció, se alázatos motyogás, se fennhéjázó lesajnálás, se lilaság, se hetykeség, se bratyizó pofátlankodás, se hadaró álprofizmus, se lármás primitív „hasbeszélés”. Talán az első riporter volt, aki nem emelte fel a hangját, ha a mikrofonba beszélt, nem akarta „megemelni” a szituációt, tudta, hogy csöndesen is lehet okosat kérdezni, és a halkan beszélő ember a harsánynál mindig szuggesztívebb és érdekfeszítőbb. Nem törődött a „tökéletes” intonációval, fütyült a „kötelező” riporteri magatartásra, személyiségének jegyeit viselte akkor is, amikor kollégái még mindig azt hitték, hogy a Magyar Rádió képviseletében csak intézményesített hangon szabad megszólalniuk. De Karcsi nem alakította a riportert, ő egyszerűen riporter volt, Ez a „születési hibája” később sem változott. Akkor sem, amikor a tv jóvoltából országos hírű lett; sztárriporterként is közvetlen, kedves, barátságos maradt….

Riporteri munkáiból:

A barangolás vendégkönyve – portrésorozat, rendező: Radó Gyula (1965)
Falusi dolgokról – riportsorozat, rendező: Hertay Jenő (1968)
Amerikai évtizedek – Gárdos Emil – portré, rendező: Farkas István (1972)
Horizont – riportsorozat, rendező: Vámos Judit (1977)
Művészeti magazin – rendező: Ect T. Imre (1978)
A bűn nyomában – riportsorozat, rendező: Markos Miklós (1978)
A képviselő otthon – portrésorozat, rendező: Pintér Gyula (1981)
Emlékek a magyar játékfilm történetéből I-IX., rendező: Puszt Tibor (1983)
Kétmillió –jog a boldogsághoz korhatár nélkül – riportfilm, rendező: Vámos Judit (1983)
Veteránok – Amerikai évtized – riportsorozat, rendező: Farkas Irén (1983)
Régi ferencvárosi vasárnapok – riportfilm, rendező: Farkas István (1983)
Alapítók és utódok – riportsorozat, rendező: Farkas István (1983)
Nagy tiszteletesek – riportsorozat, rendező: Sántha László (1984)
Üdvözlet a flotilláknak – riportfilm, rendező: Ect. T. Imre (1985)
Ki a legjobb nagymama? – szórakoztató vetélkedő, rendező: Lengyel Zsolt (1987)

Filmszerepeiből:

Álmodozások kora – dráma, írta és rendezte: Szabó István, operatőr: Vámos Tamás
Alfa Rómeó és Júlia –vígjáték, író: Hámos György, operatőr: Lakatos Iván, rendező: Mamcserov Frigyes (1968)
Linda – filmsorozat, író: Gát György, Pajer Róbert, operatőr: Gulyás Buda, rendező: Gát György, Pajer Róbert (1984)

Díjak, kitüntetések:

Rózsa Ferenc-díj (1984)
Magyar Köztársasági Elnöki Aranyérem (1994)
Pethő Sándor-érem (1995. posztumusz)
Számos Elnöki Nívódíj

Forrás: Önéletrajz, ISIS