Az elmúlt tizenöt évben a tudományos ismeretterjesztés fokozatos elsorvadásának, pusztulásának voltunk a tanúi s elszenvedői. Különösen fájdalmas látni ezt annak, aki úgy kezdte pályáját, hogy "kifutófiúként" ott segédkezhetett Öveges Józseffel, majd már szerkesztőként Szentágothai Jánossal készülő sorozatoknál. Velük és általuk világméretű katedrának tartottuk a televíziót, ahonnan az emberek sokaságát lehet tanítani. Tudom, a színházi ember világméretű színpadnak tekintette az elektronikus médiát, a sportoló világ nagy stadionnak, a politikus gigantikus szónoki emelvénynek... a kereskedő portékáinak eladására szolgáló eszköznek. Ő győzött, nem tudást, erkölcsöt, szilárd értékrendet ad át, ad el a nézőinek a televízió, hanem fogpasztát, sört, háztartási gépeket... Az a tévétársaság, amelyik ki tudta zárni falai közül a nagy kereskedelmi hálózatokat - mint a szívünknek oly kedves BBC -, a piacosodás ellenére, továbbra is értelmes párbeszédet folytathatott a társadalommal. Amelyik nem tudta kizárni, csak a "multik" pórázán tartva mozoghatott.

Ha a hatalom és a pénz világa csak a tudomány eredményeinek termékké vált eszközeit, csupán a technikát akarja saját céljaira minden erkölcsi megfontolás nélkül felhasználni, világméretű tragédia keletkezhet. Ebben nem lehet gátlás nélküli, erkölcstelen szolga a média világa sem. A tudós erkölcsi értelemben felelősséggel tartozik azért is, hogy felemelje szavát, ha azt látja, hogy gondolatait, tanulmányait nem emberszempontúan használják fel. Napjainkban a gondolatok érték- és mértékvesztése oda vezetett, hogy az alkotó értelmiség egy jelentős része a világ titkainak feltárása helyett a napi politika érdekeinek szolgálatába állt, elvesztette autonómiáját. Ez a rövid távú gondolkodás behatolt a média világába is, és ellehetetleníti annak informáló, tudásintegráló, világképalkotó tevékenységét.

A tudomány nem a kiváltságosok szellemi fényűzése, hanem hatalmas, az élet valamennyi ágába beleszövődő társadalmi intézmény. Ezért sem szabad a tudományt kiragadni összefüggéseiből, és így az élettől elkülönítve misztikussá tenni. Vallom, hogy a tudományos kérdések és a rájuk adott válaszok igenis felfoghatók. Nekünk, ismeretterjesztőknek az a feladatunk, hogy új formákkal és új megközelítési módokkal egyre több néző előtt bizonyítsuk, hogy nemcsak az lehet jó műsor, amely teljes kikapcsolódást ígér, hanem az is, amely bekapcsol bennünket az emberiség sorskérdéseinek és ezen belül a magunk szűkebb világának megértését segítő gondolatokba.

A tudományos viták jó iskolái a demokráciának. Komoly kutató ugyanis - bármilyen hévvel és szenvedéllyel adja elő a maga nézetét - sohase gondolja, hogy másnak nem lehet igaza, s egyedül ó tartja kezében a bölcsek kövét. A hév és a szenvedély ahhoz kell, hogy az elmélet a képernyőn is átforrósodjon, de a szerkesztőnek azt is tudnia kell, hogy ellenirányú szenvedélyek is vannak, s azok is teret követelnek. A bölcsen kórusba font sokhangúság nemcsak a kutatás vagy az ismeretterjesztés szempontjából lehet tanulságos.

A XXI. Század fordulóján korunk társadalmának minden korábbinál jelentősebb kihívásokkal kell szembenéznie. A XX. század második felének információs forradalma új és új kifejezési és közlési formák megjelenését eredményezte. Ezek közül is a televízió lett a mindenki által elismerten legfontosabb médium. Az emberek tíz és százmilliói a televízió segítségével lettek befolyásolhatók. Hosszú évtizedek alatt kialakult a televízió sajátos arculata, amely az akkori kornak megfelelő tartalmát és formáját hosszú időn keresztül megőrizte. Mindannyian tanúi voltunk annak, hogy a közelmúltban milyen politikai, hatalmi küzdelem folyt a televízió feletti befolyás érvényesítéséért.

A modern ismeretterjesztés sikere azon múlik, hogy mennyire ismeri fel és kapcsolja össze a tudományos aktualitásokat az emberek mindennapi kérdéseivel és az össztársadalmi törekvésekkel. Hiszen a tudomány eredményei, az új kutatások felfedezései ma már csak akkor foglalkoztatják az embereket, ha közelről érinti őket, ha valamely új ismeretlen jelenség hatol be az életükbe.

Óriási mennyiségű műsor kerül a közönség elé, az alkotó munka és a szakmai kontroll viszont egyre alacsonyabb színvonalú. A törvények adta szankcionálás egymagában nem elegendő. Felelős szakmai műhelyek kellenek, ahol kulturált, művelt, tehetséges alkotók a tényleges választáshoz minőségi választékot tudnak nyújtani a mindent elárasztó műsordömpingben. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, Magyarországnak mindenekelőtt audiovizuális stratégiára lenne szüksége.

Kővári Péter
a Duna Televízió művelődési főszerkesztője