Tisztelt Barátaim, a Drámaírói Kerekasztal tagjai nevében szólok a magyar televíziós játékok elképesztő hiányáról. Pályám során rendkívül fontos lehetőség volt irodalmi-drámai alkotásaim megjelenítésére a képernyő. A színházi közvetítések az ország minden teátrumából eljutottak az otthonokba, a publikum megismerhette a drámákat, és nemkülönben a játszó színészeket. A tv játékok is magas színvonalú művészetet jelentettek, jeles írók műveiben nagyszerű színészek lettek állandó ismerősei a közönségnek. Azok a tévé játékok, amelyek egy-egy órára a képernyő elé ültettek, nem feleslegesen vonták el az embertől az olvasásra szánható időt, mert értéket közvetítettek, valós emberi történeteket, tanulságos lélektani
megfigyelésekkel, azaz artisztikumot.

Én, aki az Adáshiba című keserű komédiámban megmutattam, hogyan lehettünk megszállott tv nézőkké, nem a technikai haladás ellen beszéltem, hanem az ellen, ami bekövetkezett, vagyis, hogy egyre inkább csökkent és csökken a szellemi érték a műsorokban, s noha tudom, van sok olyan adás és kulturális anyag, amely ma is megbecsülendő, de mégis, mégis fájdalmasan hiányzik a magyar televíziózásból az a műsor-fajta, amit a korábbi évtizedekben olyan tehetséges alkotók hoztak létre művészetükkel szinte hétről hétre. Milyen büszkék voltunk rá, hogy Magyarországon a televízió mekkora teret ád az irodalomnak, a drámának. Hazai és nemzetközi fesztiválokon kerültek megmérettetésre munkáink, serkentőleg ható értékelések vitték előbbre és előbbre a képernyő művészetét.

Egy alkalommal -már nem tudom, kinek az elnöksége idején- összehívtak minket, rendezőket, dramaturgokat, írókat egy tanácskozásra arról, hogy mit lehetne tenni a műfaj felélesztéséért. A terem falán körben egykori sikeres tv filmek-játékok standfotói függtek. Rámutattam ezekre, és azt mondtam a felszólalásomban, hogy semmi mást ne tegyünk, csak azt, amit a hatvanas- hetvenes és talán még a nyolcvanas években is. Jó dramaturgok, jó szerkesztők és rendezők keressék meg az
írókat, kutassanak a témákért, mint annak idején, rendeljék meg a munkát, és gyártsák le. Persze ehhez pénz kell, de nemcsak pénz, hanem egy-egy kiváló televíziós műhely, dramaturgia. A még mindig tettre kész rendezők és megmaradt dramaturgok jobban megítélnék a megvalósítandó könyveket, mint a pályázatok zsűri tagjai. A lengyelek valamikor létrehozták a maguk tévéjében a HÉTFŐI SZÍNHÁZAT. Ilyesmit szeretnénk a Várkonyi-pályázattal mi is. Eljátszott magyar darabok tévéjáték-szerű felvételét a színpadról, kevés költséggel, hiszen ott van a színház apportja. Legyen már erre füle és szíve a hivatalnak. A tévéjáték ne legyen kihaló műfaj, mint akár a vers vagy a novella. Írónak, rendezőnek, színésznek - és persze a publikumnak is ez létkérdés. Hogy ne silányodjon el a lelkünk.

Szakonyi Károly

2006 okt. 5.